Kötetében a szerző, a Szeplőtelen Szűz Missziós Oblátusai kongregáció tagja évtizedes kutatásai alapján mutatja be papok, szerzetesek, szerzetesnők és világi hívők tanúságtételét Ukrajnában a kommunista vallásüldözés egy év híján háromnegyed évszázada (1917–1991) alatt.

altA Szovjetunió fennállásának évtizedeiben 37 millió ember halt erőszakos halált, és jelentős részük éppen keresztény hitének megvallása miatt.

A könyv roppant gazdag forrásanyagra támaszkodik: archívumok, korabeli dokumentumok, visszaemlékezések alapján mutatja be a jelzett korszakot, amelyben a hatalmon lévő kommunisták a vallás és a kereszténység teljes megsemmisítésére törekedtek. A szerző történelmi áttekintésében rámutat: a kommunista ideológia általános jóléten alapuló új társadalmat akart felépíteni, „földi paradicsommá” változtatva a világot, amelyben nincs helye Istennek. Az egyház viszont Jézus Krisztust vallja a világ Megváltójának. Ez a hitvallás volt a kommunista rezsim céljai megvalósításának legfőbb akadálya. Ezért a szovjetrendszer egyik legfontosabb feladatának tekintette a vallásos hit elleni harcot, amelynek elpusztítása volt a feltétele az új társadalom felépítésének és az „új ember” kinevelésének. Lenin már nem sokkal a bolsevikok 1917-es hatalomra kerülése után nyíltan parancsba adta, hogy a vallást fel kell számolni, helyette az ateista világnézetet kell hirdetni, s kijelentette: „A reakciós papság és a reakciós burzsoázia minél több képviselőjét sikerül agyonlőni, annál jobb. Most kell móresre tanítani ezt a népséget, hogy néhány évig még gondolni se merészeljen semmiféle ellenállásra.” Utódja, Sztálin sem kertelt: „Mi hadjáratot folytatunk és fogunk folytatni a vallási hiedelmek ellen.”A szovjet közoktatás megszervezője, Lunacsarszkij pedig kijelentette: „Gyűlöljük a kereszténységet és a keresztényeket. És még a legjobbjaikat is a legrosszabb ellenségünknek kell tekinteni.”

A hívők kegyetlen üldözése már 1918 tavaszán elkezdődött. Embereket kínoztak, elégettek. Egyes katolikus papokat és világi híveket élve eltemettek, pusztán azért, mert hittek Istenben. Csak 1918 utolsó hat hónapjában a Központi Bizottság 4500 embert ítélt el Krisztus-hite miatt. Ezt követően a letartóztatottak száma nőttön-nőtt, 1937-ben például 200 ezer megtorló intézkedés történt és százezer embert ítéltek halálra, az „ateista ötéves terv” keretében, amelynek célja volt az „isteneszme” totális kiirtása. A folyamatos terror több százezer áldozatot követelt, s együtt járt a katolikus közösségek elsorvadásával. 1917 elején Ukrajnában kb. ötszáz római katolikus pap volt, húsz esztendővel később az elképesztő mértékű üldözések következtében nem volt már egyetlen vallási közösség sem. Ennek ellenére a papok nem estek kétségbe, hanem hirdették a híveknek Jézus Krisztust, kockára téve életüket mindvégig a szovjet rezsim évtizedeinek idején. Pawel Wyszkowszki megemlíti több hősies hitvalló áldozatos példáját. Egyiküket, Antonyij Nedzelszkijt, a kamenyeci egyházmegye papját 1922 szeptemberében halálra ítélték. A nép legnagyobb ellenségének kiáltották ki, mert néhány világi hívő segítségével elrejtette a templomi kelyheket, hogy ne kelljen azokat átadni a hatalomnak. Sokáig táborban raboskodott, majd 1934-ben, szabadulása után megbénult és már soha többé nem tudott fölkelni az ágyból. Kamenyec-Podolszkijban élve állandó gyógyellátásban részesült. Ám a szentségek felvételére rendszeresen jártak hozzá a hívek.

A római katolikusok – és természetesen a többi keresztény felekezet – elleni üldözés mindvégig fennmaradt a Szovjetunió fennállásának idején. Pawel Wyszkowszki ezt már gyermekként megtapasztalta. Mélyen hívő szülei arra tanították, hogy a hitet szenvedések árán is meg kell őrizni. Az iskolástársai közül egyedül ő járt templomba. Emiatt a tanárok állandóan gúnyolták. 1986-ban, 11 éves korában közellenségnek bélyegezték, mert szenteste misén volt. Leszedték róla a kabátot és egy szál ingben kellett hazamennie, öt kilométert gyalogolt a hóban, a mínusz 25 fokos, csontig hatoló dermesztő hidegben. Végül már nem bírta tovább, a földön csúszott, de plébániája tagjaira gondolt, akik nem féltek életüket adni Jézusért. Ezután nyolc hónapig kórházban ápolták, egyik fülére megsüketült, a másikkal rosszul hall, de mint írja: „megköszönöm Istennek, hogy szándéka szerint ezt átélhettem, és meghívott a papságra.”A kötetet elolvasva teljes mértékben igazat adhatunk II. János Pál pápának, aki 2001-es ukrajnai látogatásán azt mondta, hogy az üldözött és vértanúhalált halt ukrajnai katolikusok XX. századi tanúságtételének „oly nagy ereje van, és oly nagy jelentőségű Ukrajna népe számára, hogy azt valóban a mai kereszténység vértanúságának tekinthetjük.”

altA könyv fordítója Hidász Ferenc ferences szerzetes, és ugyancsak ő készítette Kárpátalján azokat az interjúkat, amelyekben a szovjet időkben meghurcolt római katolikusok vallanak kálváriájukról. Olvasható a könyvben Paskai László bíboros, nyugalmazott esztergom–budapesti érsek visszaemlékezése is 1989 májusában Kárpátalján tett hivatalos látogatásáról (Kiadta a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír