A téma iránti társadalmi érdeklődésre tekintettel a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) az alábbi nyilatkozatot tette közzé június 2-án.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a leghatározottabban elítéli a gyermekbántalmazás minden formáját
A gyermekek bántalmazása, az ellenük elkövetett visszaélés súlyos bűn és bűncselekmény, történjék az bárhol: iskolákban, sportklubokban, táborokban vagy családon belül, világi vagy egyházi intézményben. Mélységes együttérzéssel vagyunk mindazok iránt, akik gyermekként sérelmet szenvedtek el. Imádkozunk az ilyen cselekedetek áldozatainak lelki békéjéért, a múltban ejtett sebek begyógyulásáért, és az elkövetők helyett bocsánatot kérünk.
Minden egyházi személyre, illetve egyházi intézményben dolgozóra ugyanazok a büntetőjogi szabályok vonatkoznak, mint mindenki másra. A Magyar Katolikus Egyház a zéró tolerancia elvét követi minden, a kiskorúak sérelmére elkövetett bántalmazással szemben. Ez arra is kiterjed, ha valakinek ilyen eset a tudomására jut, és azt nem jelenti az illetékeseknek. Az elmúlt évtizedben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és az egyes egyházmegyék szigorú eljárásrendet és intézkedéseket vezettek be, amelyek egyszerre szolgálják a gyermekbántalmazás megelőzését, feltárását, a bűnösök felelősségre vonását és a traumák
feldolgozásában való segítségnyújtást. A társadalom más intézményeihez hasonlóan az Egyház is folyamatosan fejleszti gyermekvédelmi rendszerét, konzultál hazai és nemzetközi szervezetekkel, emellett maga is képez gyermekvédelmi szakembereket.
A Magyar Katolikus Egyház szervezetei minden tudomásukra jutott esetben a Vatikánnal együttműködve a világinál szigorúbb szabályok alapján folytatják le vizsgálatukat. Amennyiben a cselekmény a világi jogszabályok alapján is büntethető, felhívja a sértetteket és gondviselőiket, hogy tegyenek feljelentést az állami hatóságoknál. A tettesek felelősségre vonását segíti, hogy az Országgyűlés 2014-ben eltörölte a súlyos bűncselekmények, köztük a gyermekbántalmazás elévülését. A visszaélések feltárása – főleg, ha évekkel korábban történtek – igen nehéz, mert ez a szörnyű bűntett többnyire az áldozatok lelkében hagy mély nyomokat, nincsenek rá sem tanúk, sem egyéb bizonyítékok. Nyomozati jogok és eszközök hiányában az Egyház csak az áldozatok közreműködésével tudja feltárni a múltat, elítélni a bűnösöket és segíteni begyógyítani a sértetteken, családokon ejtett sebeket. Az áldozatok vagy azok szülei olykor nem vállalják a világi büntetőeljárással járó nehézségeket, de emiatt az Egyházat hibáztatni több mint igazságtalan.
Rendkívül nehéz a múlttal indulatok nélkül, alázattal szembenézni: az áldozatoknak, a szülőknek, a társadalomnak és az Egyháznak egyaránt. Ezt a szembenézést segíti és bátorítja minden őszinte, elfogultság nélküli önvizsgálat, jószándékú kritika és tényfeltáró publikáció. Nem szolgálja azonban a társadalom érdekeit, amikor olyan egyoldalú megnyilatkozások
születnek, amelyek rendszerszintű, ok-okozati összefüggést sugalmaznak az egyházi hivatás és egy súlyos bűncselekmény elkövetésére való „hajlam” között. Nem szolgálja az igazságot, amikor elhallgatják vagy letagadják katolikus közösségünk hasonló esetek feltárásában játszott szerepét, vagy figyelmen kívül hagyják őszinte, jószándékú erőfeszítéseit, intézkedéseit. Nem szolgálja továbbá az áldozatok és a társadalom érdekeit sem, ha egyéni és családi tragédiákat hangulatkeltő szalagcímekben egész közösségek, egyházi és világi hivatások megbélyegzésére, lejáratására használnak fel.
Hívunk minden jószándékú embert arra, hogy közös összefogással működjünk együtt az emberi méltóság és az ifjúság védelmében.
Budapest, 2021. június 2.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
Forrás és fotó: MKPK Sajtószolgálat
Hazánkban idén május 9-én tartjuk a tömegtájékoztatás világnapját. A pápa e napra hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. A tömegtájékoztatás 55. világnapjának mottója: „»Jöjj, és lásd« (Jn 1,46) Úgy kommunikáljunk, hogy az emberekkel ott és úgy találkozzunk, ahol és ahogy vannak!”
Kedves Testvérek!
A „jöjj, és lásd” felhívás, mely Jézusnak a tanítványokkal való első megindító találkozásait kíséri, minden hiteles emberi kommunikáció módszere is. Ahhoz, hogy el tudjuk beszélni a történelemmé váló élet igazságát (vö. Üzenet a tömegtájékoztatás 54. világnapjára, 2020. január 24.), fel kell hagynunk azzal a kényelmes feltételezéssel, hogy „már ismerjük” dolgokat, és ki kell mozdulnunk, el kell indulnunk, hogy lássunk, hogy együtt legyünk az emberekkel, hogy meghallgassuk őket, hogy befogadjuk a valóság sugallatait, amely mindig meglep bennünket néhány aspektusában. „Csodálkozva nyisd ki szemed arra, amit látni fogsz, hagyd, hogy a dolgok frissessége és életereje megtöltse kezedet, hogy mások számára, amikor olvasnak téged, kézzelfoghatóvá váljon az élet vibráló csodája” – tanácsolta Boldog Manuel Lozano Garrido 1 újságíró kollégáinak. Ebben az évben tehát ezt az üzenetet a „jöjj, és lásd” meghívásnak szeretném szentelni, amely inspirációként szolgálhat minden olyan kommunikáció számára, amely arra törekszik, hogy világos és őszinte legyen: egy újság szerkesztőségében, az internet világában, az Egyház napi igehirdetésében vagy a politikai és társadalmi kommunikációban. „Jöjj, és lásd!” – mindig ez volt a keresztény hit továbbadásának a módja, kezdve a Jordán folyó és a Galileai-tó partján történt első találkozásoktól.
Elkoptatni a cipőnket
Gondoljunk először a híradás nagy témájára. Figyelmes hangok egy ideje már kifejezték aggodalmukat a „fénymásolt újságokká” vagy lényegében azonos televíziós és rádiós hírműsorokká és weblapokká való ellaposodás veszélye miatt, ahol a tényfeltárás és a tudósítás műfaja teret és minőséget veszít az előre csomagolt, „székházban gyártott”, önreferenciális információk javára, amelyek egyre kevésbé képesek megragadni a dolgok igazságát és az emberek konkrét életét, és nem képesek meglátni a legsúlyosabb társadalmi jelenségeket, sem a társadalom legmélyéről előtörő pozitív erőket. A kiadói ágazat válsága azzal fenyeget, hogy az információk a szerkesztőségekben, a számítógépek előtt, az ügynökségek állomásain, a közösségi hálózatokon készülnek anélkül, hogy szerzőik kilépnének az utcára, „elkoptatnák a cipőjüket”, felkeresnék az embereket, történeteket keresnének vagy bizonyos helyzeteket saját szemükkel ellenőriznének. Ha nem nyílunk meg a találkozás előtt, csupán külső szemlélők maradunk mindazon technikai újítások ellenére, amelyek lehetővé teszik, hogy elmerüljünk egy nagyobb és közvetlenebb valóságban. Minden eszköz csak annyiban bizonyul hasznosnak és értékesnek, ha arra késztet bennünket, hogy kilépjünk és megnézzünk olyan dolgokat, amelyekről egyébként nem tudnánk, ha olyan híreket tesz fel az internetre, amelyek máskülönben nem terjednének, ha olyan találkozásokat tesz lehetővé, amelyekre máskülönben nem kerülne sor.
Beszámolórészletek az evangéliumban
Az első tanítványoknak, akik meg akarták ismerni Jézust a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, ő így válaszol: „Jöjjetek, és lássátok” (Jn 1,39), így hívta meg őket arra, hogy megéljék a vele való kapcsolatot. Több mint fél évszázaddal később, amikor János, immár öregemberként, megírja evangéliumát, felidéz néhány „beszámoló” jellegű részletet, amelyekből kiderül, hogy ott volt a helyszínen, és hogy az az élmény milyen hatást gyakorolt az életére: „A tizedik óra körül járhatott” – jegyzi meg, vagyis délután négy körül (vö. Jn 1,39). Másnap – beszéli el János – Fülöp elmondta Nátánáelnek a Messiással való találkozását. Barátja szkeptikus: „Jöhet valami jó Názáretből?” Fülöp nem próbálja őt érvekkel meggyőzni, hanem egyszerűen azt mondja neki: „Jöjj, és lásd” (vö. Jn 45–46). Nátánel elmegy, és látja, és attól a pillanattól kezdve megváltozik az élete. A keresztény hit így kezdődik. És így adják tovább: közvetlen tudásként, mely tapasztalatból és nem hallomásból születik. „Most már nem a te szavadra hiszünk, mert magunk is hallottuk” – mondják az emberek a szamariai asszonynak, miután Jézus a városukban maradt (vö. Jn 4,39–42). A „jöjj, és lásd” a legegyszerűbb módszere a valóság megismerésének. A legtisztességesebb igazolása minden bejelentésnek, mert ahhoz, hogy megismerjünk, találkoznunk kell, hagynunk kell, hogy az előttünk álló személy beszéljen hozzánk, hagynunk kell, hogy tanúbizonysága elérjen bennünket.
Hála sok újságíró bátorságának
Az újságíráshoz mint a valóságról való beszámoláshoz is szükség van arra a képességre, hogy elmenjünk oda, ahova senki más nem megy el: elindulás és látás iránti vágy. Kíváncsiság, nyitottság, szenvedély. Hálával tartozunk sok szakember – újságírók, operatőrök, szerkesztők, rendezők – bátorságáért és elkötelezettségéért, akik gyakran kockázatot vállalva dolgoznak. Erőfeszítéseiknek köszönhetően ma már tudunk például az üldözött kisebbségek nehéz helyzetéről a világ különböző részein; ők felemelték szavukat a szegények és a teremtés ellen elkövetett számos visszaélés és igazságtalanság ellen; és számos elfeledett háborúról is beszámoltak. Nemcsak a hírközlés, hanem az egész társadalom és a demokrácia számára is veszteség lenne, ha ezek a hangok elnémulnának: emberségünk szegényedne el.
Bolygónk számos valósága, különösen e világjárvány idején, meghívást intéz a kommunikáció világához: „Jöjj, és lásd!” Fennáll a veszélye annak, hogy a világjárványról és így minden válságról csak a gazdagabb világ szemével, egyfajta „kettős látással” beszéljünk. Gondoljunk csak az oltóanyagok és általában az orvosi ellátás kérdésére, a legszegényebb néprétegek kirekesztésére. Ki számol be nekünk a gyógyulás utáni várakozásról Ázsia, Latin-Amerika és Afrika legszegényebb falvaiban? Fennáll a veszélye annak, hogy a globális társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek döntenek a koronavírus elleni oltóanyagok elosztásának sorrendjéről. A szegények mindig a sor végén vannak, és az egészséghez fűződő egyetemes jog, melyet elvben kimondtak, kiüresedik valódi értékéből. De a szerencsésebbek világában is nagyrészt rejtve marad a szegénységbe gyorsan lecsúszó családok társadalmi drámája: megsebeznek és nem bírnak hírértékkel azok az emberek, akik szégyenüket leküzdve sorban állnak a karitászközpontok előtt, hogy egy csomag élelmiszert kapjanak.
Lehetőségek és buktatók az interneten
Az internet a közösségi média számtalan kifejezőeszközével növelheti az elbeszélés és megosztás képességét: sokkal több nyitott szem a világra, képek és tanúbizonyságok folyamatos áramlása. A digitális technológia lehetővé teszi számunkra, hogy első kézből és idejében szerezzünk információkat, melyek gyakran nagyon hasznosak: gondoljunk csak bizonyos vészhelyzetekre, amikor az első hírek és a lakosságnak szóló szolgálati közlemények is az interneten terjednek. Ez egy nagyszerű eszköz, amely mint felhasználókra és kedvezményezettekre mindannyiunkra felelősséget ró. Mindannyian tanúskodhatunk olyan eseményekről, amelyeket a hagyományos média máskülönben figyelmen kívül hagyna, civil hozzájárulást adhatunk, több történetet, köztük pozitív történeteket is nyilvánosságra hozhatunk. A világhálónak köszönhetően lehetőségünk van arra, hogy elmondjuk, amit látunk, ami a szemünk előtt zajlik, és megoszthatunk tanúságtételeket.
Ugyanakkor mindenki számára nyilvánvalóvá váltak, milyen kockázatokkal jár, ha egy ellenőrizetlen információ jelenik meg a közösségi médiában. Jó ideje tudjuk, hogy a híreket, sőt a képeket is könnyen manipulálják ezer okból, olykor csak triviális narcizmusból. Ez a kritikus tudatosság nem az eszköz démonizálására biztat, hanem nagyobb megkülönböztető képességre és érettebb felelősségérzetre a tartalomnak mind a terjesztése, mind a fogadása terén. Mindannyian felelősek vagyunk a közléseinkért, az általunk adott információkért, az ellenőrzésért, melyet az álhírek leleplezésével közösen gyakorolhatunk. Mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy az igazság tanúi legyünk: hogy elmenjünk, lássunk és megosszunk.
Semmi sem helyettesíti a személyes tapasztalatot
A kommunikációban semmi sem helyettesítheti teljesen a személyes tapasztalatot. Bizonyos dolgokat csak tapasztalatból tanulhatunk meg. Nemcsak szavakkal, hanem szemünkkel, hangszínünkkel és mozdulatainkkal is kommunikálunk. Jézusnak a vele találkozó emberekre gyakorolt vonzereje igehirdetésének igazságától függött; de mondanivalójának hatékonysága elválaszthatatlan volt a tekintetétől, a magatartásától, sőt a hallgatásaitól is. A tanítványok nemcsak hallgatták a szavait, hanem figyelték is, ahogyan beszél. Benne, a megtestesült Logoszban ugyanis az Ige arcot öltött; a láthatatlan Isten hagyta, hogy lássák, hallják és megérintsék, ahogy maga János írja (vö. 1Jn 1,1–3). A szó csak akkor hatékony, ha „látjuk”, ha bevon egy tapasztalatba, egy párbeszédbe. Ezért a „jöjj, és lásd” meghívás lényegi fontosságú volt, és ma is az.
Gondoljunk csak arra, mennyi üres beszéd hangzik el korunkban is a közélet minden területén, az üzleti életben és a politikában egyaránt. Ez az ember „végtelen mennyiségű semmit beszél össze, többet, mint bárki Velencében; az ő gondolatai olyanok, mint két szem búza két véka korpa közé rejtve; egész nap keresheted, és ha megtaláltad, kiderül, hogy nem érte meg a fáradságot.” 2 Az angol drámaíró gúnyos szavai ránk, keresztény kommunikátorokra is érvényesek. Az evangélium jó híre az ember és ember közötti, a szív és szív közötti találkozásoknak köszönhetően terjedt el az egész világon. Olyan férfiakról és nőkről van szó, akik elfogadták ugyanazt a „jöjj, és lásd” meghívást, és akik elcsodálkoztak azon az emberségbeli „többleten”, amely átragyogott a Jézus Krisztusról tanúságot tevő emberek tekintetén, beszédén és mozdulatain. Minden eszköz fontos, és az a nagyszerű kommunikátor, akit Tarzuszi Pálnak hívnak, bizonyára igénybe vette volna az e-mailt és a közösségi oldalak üzenetküldési lehetőségeit; mégis a hite, a reménye és a szeretete volt az, ami lenyűgözte kortársait, akik hallották őt prédikálni, és akiknek szerencséjük volt együtt időzni vele, látni őt egy gyülekezetben vagy egy személyes beszélgetés során. Azáltal, hogy látták őt működés közben azokon a helyeken, ahol járt, meggyőződtek arról, mennyire igaz és gyümölcsöző volt az élet számára az üdvösségnek az az üzenete, amelynek ő Isten kegyelméből hirdetője volt. Ott is, ahol személyesen nem lehetett találkozni Istennek ezzel a munkatársával, az általa küldött tanítványok tanúságot tettek Krisztusban való életmódjáról (vö. 1Kor 4,7).
„A kezünkben könyvek vannak, a szemünk előtt pedig a tények” – jelentette ki Szent Ágoston, 3 amikor arra buzdított, hogy ismerjük fel a valóságban a Szentírásban található próféciák beteljesedését. Így az evangélium ma újra végbemegy, valahányszor olyan emberek ragyogó tanúságtételével találkozunk, akiknek az életét megváltoztatta a Jézussal való találkozás. Több mint kétezer év óta a találkozások láncolata adja tovább a keresztény kaland varázsát. Az előttünk álló kihívás tehát az, hogy úgy kommunikáljunk, hogy ott és úgy találkozzunk az emberekkel, ahol és ahogy vannak.
Uram, taníts meg arra, hogy kilépjünk önmagunkból, és elinduljunk az igazság keresésére.
Taníts meg arra, hogy menjünk és lássunk, hogy meghallgassunk, hogy ne tápláljunk előítéleteket, és ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket.
Taníts meg arra, hogy elmenjünk oda, ahová senki más nem akar elmenni, hogy időt szánjunk a megértésre, hogy a lényegesre figyeljünk, hogy ne vonja el figyelmünket a felesleges, hogy megkülönböztessük a megtévesztő látszatot az igazságtól.
Add meg annak kegyelmét, hogy felismerjük lakhelyedet világban, és az őszinteséget ahhoz, hogy elmondjuk, amit láttunk.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. január 23-án, Szalézi Szent Ferenc emléknapjának vigíliáján.
Jegyzetek
[1] Spanyol újságíró, 1920-ban született, 1971-ben halt meg, 2010-ben avatták boldoggá.
[2] Vö. William Shakespeare: A velencei kalmár, Első felvonás, I. szín. (Vas István fordítása)
[3] Sermo 360/B, 20.
|
A május 26-ai általános kihallgatáson a Szentatya megcsókolta a holokausztot túlélt Lídzija Makszimovics karjára tetovált rabszámot, megölelte a 82 éves belarusz származású asszonyt és áldást mondott rá. Lídzija még hároméves sem volt, amikor Auschwitzba hurcolták.
Olykor egy gesztus, egy egyszerű csók többet mond száz szónál is. Benne rejlik minden emberségünk, gyengédségünk, a szavakkal kifejezhetetlen együttérzés. Ferenc pápa ismét emlékeztetett minket erre, gesztusával tanúságot tett. Szerda reggel az általános kihallgatás alkalmával a vatikáni Szent Damázusz-udvarban megcsókolta azt a számot, amelyet az auschwitzi koncentrációs táborban tetováltak a belarusz Lidzija Makszimovics karjára alig hároméves korában. Tengernyi fájdalom fölé hajolt oda Ferenc pápa az együttérzésével, tanúságot téve Isten szeretetéről minden ember, különösen az ártatlanul szenvedők iránt.
Az idős asszony a találkozás után így nyilatkozott a Vatican Newsnak: „Ferenc pápával a szempillantásunkból is értettük egymást, nem volt szükség szavakra.” Az a csók a karjára tetovált számra olyan gesztus volt, „amely megerősített és kibékített a világgal”.
Lídzija elmondta a Vatikáni Rádió riporterének, hogy megbocsátott kínzóinak, a sok kegyetlenség ellenére. Édesanyjával és wadowicei származású anyai nagyszüleivel együtt azzal a váddal hurcolták el, hogy együttműködtek a partizánokkal. Úgy emlékszik vissza, hogy háromévesen már megélte a háborút, látta, mennyi rosszat tesznek az emberek egymás ellen, ennek ellenére arra nem számított, amit Auschwitzban látott.
Marhavagonban szállították el őket, és amikor megérkeztek, a nagyszüleit elvitték egy barakk felé, ahonnan füst szállt fel. Szörnyű bűzt érzett. „Én és az anyukám piszkosak, éhesek voltunk, és féltünk, engedelmeskedtünk a katonáknak, akik érthetetlen szavakat ordítottak, miközben a kutyák vadul ugattak. Semmit nem értettünk, azt tettük, amit mondtak, meg voltunk rémülve” – emlékezett vissza. Édesanyjával együtt mindkettejüket lengyel fogolyként tartották számon, az anyukát a dolgozó nők barakkjában helyezték el, őt pedig egy olyan barakkban, amely „csordultig tele volt különböző korú és nemzetiségű gyerekekkel”.
2019-ben Krakkóban, a Sant’Egidio közösség Global Friendship mozgalmának nemzetközi ifjúsági találkozóján Lídzija elmondta a történetét a táborba zarándokló fiataloknak. Három évet töltött a gyerekbarakkban, ahol Josef Mengele, „a halál angyala” is tevékenykedett. Elszenvedte a hírhedt orvos számos kísérletét, vírusokat, fiziológiás sóoldatot fecskendeztek a szervezetébe. Emlékszik Mengele mindig fényesre suvickolt csizmájára és ördögi tekintetére. Pontosan nem emlékszik arra, mit tett vele, de később előkerültek feljegyzések, amelyekben szó volt a kísérleteiről és az ő rabszáma is szerepelt bennük.
A rabságból emlékszik „az éhségre, a tetvekre és arra, mennyire rettegtek a gyerekek, amikor megérkeztek az orvosok, és a névsorolvasásra, amikor a karjukra tetovált szám alapján szólították őket. Az embereket, gyerekeket soha nem hívták a nevükön. Ha egy szám tulajdonosa már nem volt ott, az újonnan érkezők kapták meg a számát, akik ugyanúgy bekerültek a többi fogoly közé, hogy szembenézzenek közös sorsukkal, a barakkok hidegével és az SS-tisztek kegyetlenségével.”
Amikor az orosz hadsereg felszabadította a tábort, egy lengyel család fogadta be Oświęcimben, néhány méterre az auschwitzi tábortól. Később azonban Oroszországba hurcolták, ahol a történetét politikai célokra akarták felhasználni. Végül sikerült visszakerülnie lengyel befogadó családjához. 1962-ben pedig a Vöröskereszt segítségével rátalált édesanyjára is: „Soha nem hagytam abba a keresését, bár azt hittem, meghalt. A Szovjetunióban élt, 17 év után találkoztunk újra. Amikor Auschwitzban különválasztottak tőle, megígérte, hogy találkozunk még. Betartotta az ígéretét.” Ugyanakkor már csak homályos emlékei voltak róla kicsi korából, és az asszonynak új családja is lett. Szeretetettel és tisztelettel volt iránta, de visszatért örökbefogadó családjához.
Később úgy döntött, beszél a szenvedéseiről a fiataloknak, még ha súlyos sebeket szakít is fel ezzel. „Kezdetben nehéz volt, most már segít nekem is, ha beszélek, és remélem, nektek is segít jobban megérteni, mi történt a táborban” – mondta Krakkóban diákoknak, mielőtt ellátogattak az egykori koncentrációs tábor helyszínére.
.jpg)
Kora ellenére kitart küldetése mellett, hogy életben tartsa a fiatalok emlékezetét, akik egy olyan korban élnek, amikor ismét előbukkannak a rasszizmus és a nacionalizmus kísértetei. A Vatikáni Rádiótól azt kérte, közvetítsék üzenetét: „A ti kezetekben van a világ jövője. Hallgassátok meg a szavaimat, menjetek el Auschwitzba és Birkenauba, és tegyetek róla, hogy soha ne ismétlődhessen meg ez a kegyetlenség. Annak a történetnek nem szabad megismétlődnie!”
*
Lídzija Makszimovics története alapján dokumentumfilm is készült Elso Merlo rendezésében 70072. La bambina che non sapeva odiare (70072. A kislány, aki nem tudott gyűlölni) címmel.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Avvenire, Vatican News
Fotó: Avvenire; Vatican News; Santegidio.org
Magyar Kurír
Jó együtt! Gondolatok házaspároknak és családoknak – Megjelent Ferenc pápa Jó együtt! című kötete
Kiadónk gondozásában, az Új Ember Kiadványok sorozat legújabb kötetében Ferenc pápa megnyilatkozásaiból közlünk válogatást. Flaminia Enea a Szentatya azon gondolatait gyűjtötte össze a család éve alkalmából, melyek valamiképp érintik a házasság és a család témáját. Marton Zsolt váci megyéspüspöknek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferensének kötethez írt ajánlását közöljük.
A Jó együtt! című kötet szervesen illeszkedik a Szentatya eddig megjelent műveinek stílusához. Talán mindnyájan találkoztunk már úgynevezett szöveggyűjteménnyel, különösen középiskolás, esetleg egyetemista korunkban. Ez a tankönyvet vagy hivatalos jegyzetet kiegészítő segédanyag. Ha a család évében az Amoris laetitia és a Patris corde kezdetű apostoli buzdításokat családi „tankönyveknek” tekintjük, akkor ezekhez kapcsolódó kiegészítés a Jó együtt! című rövid, frappáns, fényképekkel illusztrált írásgyűjtemény. Ennek a „szöveggyűjteménynek” – amely a pápa különböző alkalmakkor és helyeken elmondott megnyilatkozásait rendezi egybe – lényeges tulajdonsága, hogy a fent említett természetes stílusa ellenére komoly, olykor súlyos témákat érint. Azonban ezeket nem drámai módon adja elő, hanem úgy, mint egy jó színműíró, aki tudja, hogy a kibontakozó és időnként drámai tetőpontra jutó eseményeknek pozitív kimenetele lesz.
A Szentatya a családdal kapcsolatos szinte minden fontos témát megemlít. Először a fiatalokat szólítja meg, radikális őszinteséggel:
Kedves fiatalok, ne engedjétek, hogy ifjúságotokat arra használják fel, hogy a felszínes életet népszerűsítsék, mely összekeveri a szépséget a külsőségekkel!
Nem tagadja a családot ért válságot sem: „A család – mint minden közösség és társadalmi kapcsolat – mély kulturális válságon megy keresztül.” Ugyanakkor leszögezi: „…a család a társadalom alapvető sejtje, az a hely, ahol megtanulunk együtt élni a különbözőségben, másokhoz tartozni, és ahol a szülők átadják a hitet gyermekeiknek.” Azt is megállapítja, hogy a család nem pusztán a családtagok összessége, hanem személyek közössége: „A család az a hely, ahol megtanulunk szeretni… A család a világ és a történelem motorja.”
Rámutat a házasság igazi valóságára: „Valóban csodálatos terv rejtőzik a házasság szentségében! És ez emberi állapotunk egyszerűségében és törékenységében valósul meg.” Továbbá:
A házasság nélkülözhetetlen hozzájárulása a társadalomhoz, azonban túlmutat az érzelmeknek és a házaspár esetleges szükségleteinek szintjén.”
Ferenc pápa fontosnak tartja a családot, mint az imádság színterét: „Őszinte közösséget akkor lehet megtapasztalni a családban, ha az az imádság otthona…” Meghitten szép hasonlóságot von az apa–fiú és Isten–istengyermek kapcsolat között: „Tanuljunk meg úgy beszélni Istennel, mint fiú az apjával…” Az anyák szerepének fontosságáról igen bensőségesen ír: „Az édesanyák és a nők feladata az, hogy tanúságot tegyenek gyermekeik és unokáik előtt arról, hogy Jézus él, hogy ő az élő, a feltámadott.”
A könyvben határozott felkiáltásként jelenik meg a pápa egyik fontos és kedvelt témája is: a nagyszülők és az ő szeretetük és tiszteletük nélkülözhetetlensége: „Az a társadalom – erre jól figyeljetek! –, amely nem becsüli meg a nagyszülőket, az jövő nélküli társadalom.” Természtesen Ferenc pápa karizmája – az elesettek felkarolása és a velük való törődés – is helyet kap a kötetben:
Az otthon és a család a beteg első számú gondozója: szeretik, támogatják, bátorítják és gondját viselik.”
Ferenc pápa gondolkodására általában jellemző a pozitív látásmód: mindig a megoldást keresi. Számára a nehéz helyzetek nem ijedtséget okoznak, hanem kihívást jelentenek. Ha pedig valamire nem tud azonnal válaszolni, már-már gyermeki naivságot tükröző őszinteséggel kimondja: nem tudom. Ezt azért teszi, mert tudja: a végleges válaszok mindig Istennél vannak.
Jó együtt! – ez a címe a mostani könyvecskének, amelyben különösen hangsúlyos az együtt szó. Megfigyelhetjük, hogy a Szentatya egyik kedvenc kifejezéséről van szó. A közelmúltban megjelent egyik könyvének címe is ezt mutatja: Álmodjunk együtt! „Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek!” (Zsolt 133,1) Azzal a szeretettel és a Szentatya iránti nagyrabecsüléssel ajánlom ezt a könyvet a kedves Olvasónak, amilyen féltő szeretettel írta maga a pápa, a pandémia időszakában, minden jó szándékú embernek, és ha tehetjük, olvassuk együtt a családban, mert jó együtt!
A Ferenc pápa: Jó együtt! Gondolatok házaspároknak és családoknak című kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerda 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.
Forrás: Magyar Kurír
|
Hirdetés 2021. szeptember 19.
| 
| 
5
